Köszönöm a fényképeket. (Azért néhányan megállhatták volna, hogy küldjenek. Önkritika az, amire célzok.) Megengedhetem magamnak ezt a felsőbbrendű hozzáállást. Most, hogy újra sínen vagyok, megtaláltam az igazi hangom, bármit megtehetek. Enyém a világ. Enyém ez a konzervnyitó is. Sejthető, hogy ha én lefotografálok valamit, akkor annak oka van. Már nem is érzem szükségesnek, hogy rávilágítsak a konyzervnyitó, mint szimbólum, és lelki felvirágzásom közötti mélyebb összefüggésekre. Pedig tudnék mesélni. De ez a kép erős, túl erős. Rám például nagyon hat, teljesen agyonlapít. Ez a kép olyan bika, hogy nem hagy teret a textusnak. Lenyomja, ahogy én is lenyomtam azt a lejárt szavatosságú babkonzervet tegnap vacsorára. Örülök, hogy hittetek bennem, megérte. És most irány a belgyógyászat.

Az a kérdésem, hogy szerintetek ezek megfelelőek lennének-e egy katalógusba, vagy más kiadványba, mint dokumentációs fotók?